Az írások tartalomjegyzékét az OLVASNIVALÓ menűpontban találja!

 

Hogy kerültem Afrikába?

 
Kommunista országban nőttem fel, bezárva a vasfüggöny mögé. Gyermekkoromban soha nem gondoltam arra, hogy valaha elhagyom az országot. Akkoriban az utazás a rezsim kiszolgálóinak, valamint az idős emberek a privilégiuma volt. Tizenkét-tizenhárom éves koromban az egyik tanárom, egy kommunista, Ausztráliáról mesélt nekünk. Azt is elmondta, hogy még mindig vannak törzsek, melyek teljesen elzárva élnek a világtól. Nem tudom hogy miért, de arra gondoltam, ezeknek az embereknek is szükségük volna az evangéliumra. Akkoriban alig tudtam valamit az evangéliumról. Vettem a földgömböt és megnéztem, hogy lehetne eljutni oda. Végig követtem az Oltat, mert a folyó mellett volt a falúnk, a Dunát, a Fekete-tengert, a Földközi-tengert, az Atlanti-oceánt, az Indiai-oceánt, egészen Ausztráliáig. Megérdeklődtem a tanártól, hogy milyen nyelvet beszélnek azok az emberek. Azt felelte, hogy az angol a használt nyelv. Elhatároztam, hogy megtanúlok angolul. Megkértem apámat vegyen nekem egy angol-román szótárt. Hozott is apám egy szótárt, de mivel nem kapott angol-románt, vásárolt nekem francia-románt.
Ebben az időben kezdtem el imádkozni és olvasni a Bibliát.
A templom és az iskola egymás mellett volt, de én nem a templomban hallottam, azaz éreztem meg Isten hivását, hanem az iskolában. A kommunisták egy fontos kongresszusra készültek, és minket gyermekeket is politikára akartak oktatni a tanáraink. Kellett olvassuk az újságot, és ki kellett másolnunk húsz oldalt a XII-ik kongresszus előkészületeire vonatkozó cikkekből. Délután is kellett menjünk az iskolába és akkor kimondottan politikát tanúltunk. A kommunisták arra igyekeztek, hogy minket gyermekeket minél távolabb tartsanak az egyháztól és Istentől, de akaratuk ellenére, ők kergettek bele engem az Úr szerető karjaiba. A hidegháboruról beszélt az egyik tanár és elmondta, ha az egyik oldal valami folytán megtámadja a másikat, a kapitalisták a kommunistákat, azoknak még lesz idejük ellentámadást inditani, de ez azt jelenti, hogy a föld egy bizonyos része, fel fog robbanni. Elég ha egy eszeveszett megnyomja az inditó gombot, hogy az atomfegyverek letöröljenek minket a föld felszinéről.
Rájöttem, hogy egy békételen, bizonytalan, veszélyes világban élek. Azt kérdeztem magamban: ki tud nekem biztonságot nyújtani, ha jön a veszély? Szivem mélyéről jött a válasz: Csak Isten, aki teremtette ezt a földet, csak Ő tud engem megvédeni. De ha jó visznyban vagyok vele, ha meg is kell halnom, nála biztonságban leszek. Az este mondat el először a Miatyánkot úgy, hogy minden szavát átéltem. Emlékszem, ekkor kezdett világos lenni előttem, mennyire fontos, hogy az Úr megbocsássa a vétkeimet.
Az első Biblia, amit olvasni kezdtem, az apostolok cselekedeteivel kezdődött. Valaki, valamiért széttéphette ezt a Szentirást és nekem a maradék jutott. De bármennyire tépett is volt, vigaszt nyújtott sóvárgó szivemnek.
Szennyesnek, bűnösnek éreztem magam, elveszettnek. Kerestem az Urat, ahogy tudtam, de nem volt, aki beszéljen nekem Istenről. A szüleim sem templomba nem jártak, sem Bibliát nem olvastak, sem imádkozni nem láttam őket soha. Sajnos a káromkodás, az átkozódás, a szitkozódás, kiabálás és veszekedés mindennapos, megszokott dolgok voltak otthon. A templomban az igehirdetéseket unalmasnak találtam. Nem is kerestem az Istent az egyházon belül.
Ez idő alatt az ördög sem aludt. Igyekezett minden erejével megakadályozni a hitben, és sok csúnya bűnben volt részem. Eleven gyermek voltam, társaim között vezéregyéniség. Feltárta a kisértő, hogy úgy is boldog lehetek, és elfelejthetem lelki gyötrelmeimet, ha a világi örömöket fogom hajhászni. Üzletelés, pénz, italozás, filmek, csavargás, szórakozás, fantáziálás lányokról: ezek voltak azok a dolgok, melyek kezdték sorvasztani a lelkemet.
Mikor tizennégy éves voltam, új lelkész érkezett a falúnkba. Az egész falú összesereglett a fogadására. Én azon a vasárnapon önkéntesen mentem dolgozni a kolektivbe, ahogy akkor neveztük a meződazdasági szövetkezetet. Szép őszi nap volt. Alig volt ember a mezőn, nem is sokat dolgoztunk, inkább kirándultunk, mert az emberek, kiváncsiak voltak az új papra. Én nem sokat adtam a papokra. Mégis kellett kezdjek járni templomba, mert konfirmandus voltam, és azt mondták, hogy ez a pap komolyan veszi a konfirmálást. Az első dolog, amit ettől az embertől hallottam, az volt, hogy az Úr meg tud szabaditani a bűnökből. A majomról mesélt, aki beleesett az iszapba, de nem tudta magát kimenteni. Csak az Úr tud megszabaditani. Ez kezdett érdekelni engem, és ettől kezdve minden istentiszteletre elmentem. A gyülekezet lázza hamar aláhagyott. Az emberek nem jártak továbbra sem seregestől templomba. A hétköznapi istentiszteleteken csak néhány idős asszony volt és én egyedül gyermek. Az igéket feljegyeztem, otthon utánna olvastam, és ha kérdéseim voltak, elmentem a lelkészhez és beszéltem vele.
Hamarosan úgy éreztem, tennem kell valamit az evangélium űgyéért. Gyermekeket, iskolatársakat hivtam haza hozzám, olvastam nekik a Bibliából és imádkoztam velük. Olvastam a Bibliát és sok éneket megtanúltam kivülről.
A szüleim részben örültek a változásnak, részben pedig veszélyesnek tartották. Féltek, hogy meggyűjtöm a bajukat a rendőrséggel, mert összejöveteleket szervezek otthon a gyermekeknek. Ettől kezdve inkább a mezőn, vagy valahol a szabadan gyűltünk össze.
Ebben az időben hallottam egy fiúról, aki gengszter volt a közeli városban, de megtért. Meglátogattam ezt a fiút és jó barátság alakult ki közöttünk. Mivel azonban baptista volt, a lelkész veszélyesnek tartotta a barátságunkat.
Az ördögnek kapóra jöttek ezek a dolgok és az is, hogy a városba kezdtem iskolába járni, ami tele volt kisértésekkel. A városban vonzóbb volt a világ, mint falún. Az iskolát ahova jártam rangomon alulinak tartottam, ezért inkább kerültem, mintsem rendszeresen látogattam. Egyre jobban kezdtek érdekelni a lányok. Amikor beengedtem a lányokat a szivembe, csak a gondolatot, hogy barátnőm legyen, azonnal kiszorúlt az Úr. Nem érdekelt sem Biblia, sem misszió, sem igehirdetés, csak azért tudtam imádkozni, hogy legyen egy barátnőm. Ez a vágyam belevitt ismét minden bűnbe, amiből egyszer már megszabadultam, és eltávolitott az Úrtól.
Annyira mentem a csavargásban, hogy egy este anyám azt mondta válasszak: Vagy abbahagyom ezt az életmódot, vagy mehetek otthonról. Eszem ágában sem volt abbahagyni, úgy hogy elmentem otthonról. Elhatároztam, hogy átmegyek a határon, elhagyom az országot. Tizenhat éves voltam akkor. Anyámtól pénzt loptam el, összepakoltam a ruháimat, megterveztem az utat és elindultam. Senki nem tudott a tervemről csak az egyik barátom, aki már próbálkozott elszökni. Sikerült is neki átmenni a határon, de mivel kiskorú volt a megyarok visszaadták a román határőröknek, akik félholtra verték. Szerettem volna ha velem jön, de neki túl kockázatos volt ez. Igy egyedül indultam el. Nem volt könnyű akkoriban eljutni az ország közepéből a határig úgy, hogy ne bukj le még mielőtt odaérsz. Sokszor már a vonaton, vagy az álomásom elkaphattak a titkosrendőrök. Én eljutottan a határig. Egy folyó, a Szamos partján akartam kiszökni. Tél volt, de nem tudtam, hogy van-e hó a határon vagy nincs igy két féle szinű ruhám volt. Mivel nem volt ott hó, át kellett öltöznöm. Egy juhászgyermek beengedett a kunyhójába, átöltöztem, ettem egy kicsit, és utbaigazitást is kaptam merre menjek. Elindultam egy kanális mellett, mert figyelmeztetett a pásztorfiú, hogy a folyó partját szigorúbban őrzik, és mivel jó magas száraz gazok voltak, jól haladtam a határ felé. Kezdett sötétedni és köd volt: ideális időjárás az illegális határátkeléshez. Már láttam a határőröket és lövéseket is hallottam. Akkoriban egyszerűen lelötték az embereket és értesitették a szülőket, hogy jöjjenek, vigyék és temessék el őket. Otthon a szüleim már csak arra számitottak, hogy legalább meghalva láthassanak újra. Sok esetben a hullákat ott hagyták elporladni a mezőn, ahol lelötték őket. Tudtam, hogy élet halál között vagyok a határon. Elővettem a Bibliámat, mert bátorittásra volt szükségem. Felnyitottam és a következő szavakat olvastam: Térj meg! Nem nagyon tetszett ez, mert olyan csengése volt, hogy forduljak, aminek nem tudtam örülni. Tovább mentem. Majd megtérek - gondoltam - ha más országba leszek. Újabb lövéseket hallottam és ismét megálltam. Ismét elővettem a Bibliát, ismét felnyitottam, de igyekeztem, hogy nehogy ismét oda nyiljon ki. Más hely volt ugyan, de ugyanazok a szavak: Térj meg! Tudtam, hogy nem játék amit teszek. Akkor megkérdeztem magamtól: Ha most meghalsz, kész vagy megállni Isten előtt. Nem voltam kész. Megfordultam, visszamentem, felűltem a vonatra, hazamentem, elhagytam a világi dolgokat, felhagytam a csavargással, kezdtem járni bibliaórákra: megtértem. Visszaadtam anyámnak a pénzt és bocsánatot kértem. A szüleim örültek, hogy még élek. Néhány hónap múva megdölt a kommunista rendszer és mindenki mehetett amerre akart. Ha nem térek vissza és lelöttek volna, nem csak hogy befejeztem volna az életemet tizenhat évesen, de egy örökkévalóságra a pokolra kerültem volna. Ha az Úr szól hozzánk, jó ha azonnal engedelmeskedünk a szavának, kűlönben nagy veszélybe sodorhatjuk magunkat.
A kommunista rendszer, végetért és új lehetőségek adódtak a szolgálatban. Sok fiatal kezdett járni az összejövetelekre és egyre fontosabb volt, hogy a lelkész mellett mi is, fiatalok bizonyságot tegyünk, bátran elmondjuk, hogy mi érintett me minket Isten igéjéből. Az Úr beszélt hozzánk és használt minket. Egy alkalommal hajat vágatni voltam és a borbély arról mesélt, hogy a karrierjét egy öregotthonban kezdte. Az Úr beszélt ez által hozzám és hamarosan megérdeklődtem van-e lelkész, aki lelkigondozza ezeket a betegeket. Senki nem foglalkozott velük. Az igazgató megengedte, hogy vasárnap délután istentiszteletet tartsunk ezeknek az idős, magányos embereknek. Egy nagy előtérben gyűltek össze. Úgy örültek a jövetelünknek, mint a gyermekek. Egy idő után az otthon munkásai és a falubeliek is kezdtek járni az összejövetelekre. Azokat, akik ágyban fekvő betegek voltak, a szobájukban látogattuk meg. Rendszerint csoportosan mentünk, de volt olyan alkalom is, amikor csak valakivel kettesben vagy teljesen egyedül mentem. Egyik vasárnap biciklivel indultunk el, egyik fiatal társammal, aki már az első házi összejöveteleken is csatlakozott hozzám. Félúton úgy kezdett esni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mire odaértünk bőrig áztunk. Az igehirdetés alatt arra koncentráltam, hogy ne hallatszodjon a fogam kocogása, annyira reszkettem. Egy falúbeli asszony hazament és elhozta a több, mint tiz éve halott férjének a ruháit. Mikor felöltöztünk társammal, olyanok voltunk, mint két multszázadbeli kispolgár.
Egy másik alkalommal egyedül voltam. Volt egy részleg, ahova azokat a belegeket tették, akikről már lemondtak. Ezek az emberek, ott tűrelmesen várták a halált. Sokuk rákos volt. Egy idős asszonyt végégkövethettem, amint hétről-hétre elfogyott. Eleinte még beszélgetett velünk, aztán csak feküdt, szótlanul hallgatta az igehirdetést és az imádságot.
Amint bementem a szobájába, elviselhetetlen bűz csapott meg. Egy edényben ott volt minden féle ürülék, ami rettenetesen büdös volt. Fogtam az edényt és elindultam, hogy kivigyem, de amint megmozdult az edény tartalma, olyan borzasztó szag ütötte meg az oromat, hogy megszédültem. Soha nem éreztem azelőtt ilyent. Mr arra gondoltam, hogy lehet, hogy összeesek, mikor imádkozni kezdtem: Uram segits, hogy én is segitessek! Azonnal elmúlt a rosszúllétem és olyan örömet éreztem a szivemben, amit addig semmi gyönyörüség nem volt képes nyújtani nekem.
Az Úr az osztálytársaim körében is használt. Nem sokat beszéltem, de másképpen éltem, mint a többiek. Ahelyett, hogy én szaladgáltam volna az emberek után és győzködtem volna őket a hivő élet fontosságáról, ők jöttek, keresték a társaságomat, és érdeklődtek a hit dolgai iránt. Meghivtak egy bibliakörbe, ahol bizonyságot tettem, és ettől kezdve a lelkész megkért, hogy vegyem át a bibliakör vezetését. Sok fiatal kezdett komolyan érdeklődni, keresni az Urat, és az Úr sokuknak megváltoztatta az életét.
Minden vágyam az volt, hogy teológiát tanúljak és lelkész legyen belőlem. Megtérésem után komolyan vettem a tanúlást, nyelveket tanúltam és kezdtem tanúlni hangszereken is játszani. A teológiára felvételi vizsgával lehetett bejutni. Sem a szüleim, sem a lelkészem nem hitte, hogy sikerülni fog az éretségim és a felvételi vizsgám, de az Úr megjutalmazta az igyekezetemet, és tizenkilenc évesen elkezdtem teológiát tanúlni. Eleinte, jól védekeztem a liberális gondolkodás ellen, de idővel kezdett begyűrűzni a liberalizmus és egye jobban eltávolodtam az Úrtól. A kűlönböző barátnők, csak rontották és súlyosbitották a lelki problémáimat. Öt év után, már nem is érdekelt a teológia, leginább filozófiát és pszihológiát olvastam. Jó tanuló voltam, jó redménnyel fejeztem be a tanúlmányaimat, de egy sörnyeteg belopakodott az életembe és nőt és belülről bomlasztotta az életemet. Ez a szörnyeteg a büszkeség volt. Egyszerű családból származtam, szerény kisgyermek voltam, sokszor megvetett és lenézett. Szüleim nem tápláltak irántam nagy terveket. Egyedül az Úr volt az, aki kihozott a bűnből és a hiábavaló életből, és most, amikor valaminek éreztem magamanak, megfeledkeztem az Úrról és túlságosan is a saját vágyimmal, saját dicsőségemmel voltam elfoglalva.
Teológiai tanulmányaim során elsajátitottam az angol és a német nyelvet és sokat útaztam külföldre. Utolsó éves koromban némettanár is voltam, a kissebb éveseknek. A teológia rektora azzal biztatott, hogy beszél a püspökömmel, hogy maradhassak tanársegégnek a teológián, iratkozzak fel és tanuljak tovább filozófiát, és doktoráljak és legyek professzor. Ezzel a püspök egyet is értett. Közben megtudtam, hogy a lelkészem, aki által megtértem, ő is tanár szeretne lenni és ő is doktorálni készül. Időközben eltávolodtunk egymástól, és kezdtem ellenfelet látni benne. Az a bizonyos rektor is, mint ellenfelemet emlitette ezt az embert, és biztatott, hogy határoljam el magam tőle. Közben megtudtam, hogy a lelkész, aki azelőtt mindig kritizálta a karizmatikusokat, ő maga is karizmatikus lett. Ezt jelentettem a püspöknek. A püspök megkért ne kezdjek el még egyelőre tovább tanúlni, tartsak egy év pihenőt, és vállaljam el mellette a titkári állást, mert egy olyan emberre van szüksége, aki mindkét nyelvet (angolt, németet) beszéli, és az útazás sem jelent gondot számára. Kezetráztunk, elvállaltam és eltávoztam egy időre Németországba. Amikor hazatértem Németországból, azzal fogadott a püspök, hogy az eggyességünk már nem érvényes, engem is vádolnak egyrészt a karizmatikusok, másrészt éppen karizmatikussággal, ezért jó lesz ha egy eldugott kis falúban meghúzom egy ideig magamat. Eleinte hallani sem akartam erről és arra sem tartottam igényt, hogy lelkésszé szenteljenek, de mivel csak rövid időről szólt a kinevezésem elvállaltam.
Lelkészi szolgálatomat szerény körülmények között kezdtem. Egész nap olvastam a csendes parókián. A probléma csak az volt, hogy egyre liberálisabb olvasmányokhoz nyúltam, ami sem az igehirdetésben és a lelkészi szolgálatban, sem pedig a személyes hitéletben nem vált hasznomra. Egyre elbizakodottabb lettem. Nietschét olvastam és igazi nietscheánusnak gondoltam magamat. Valójából minden voltam, csak nem keresztyén. Filozófiai gondolkodás kezdett átszivárogni az igehirdetésekbe, olyannyira, hogy még az amúgy liberális gondolkodású kollegákat is megbotránkoztattam. Egyszer, egy lelkésztalálkozón heves kritika ért filozófikus gondolkodásomért, de a püspök kiállt mellettem.
Ebben a zürzavaros időszakban, hirtelen megnősültem. Alig ismertem a mennyasszonyjelöltet, egy szomszédfalúsi lányt, de elvettem feleségül. Nem érdekelt akkoriban semmilyen vélemény, még az Úr véleménye sem. Ez a lány felnézett rám, szinte csodált, elhitte, hogy én egy igen inteligens fiatalember vagyok, és én azt gondoltam, hogy ez elég egy házassághoz.
Ezután egy igen zilált időszak kezdődött. Belesodródtam a politikába, és minden vágyam az volt, hogy minél magasabbra jussak ezen a szinten. Igehirdetéseim a filozófiáról átsiklottak politikai eszmefuttatásokra. Mindent megtettem csakhogy érvényesüljek a politikai berkekben: elkezdtem politológiát és filozófiát tanulni, tanitottam két kűlönböző iskolában, regionális tudósitó voltam egy újságnál, egy kisváros politikai elnöke lettem és ráadásul választási év volt. Nem sok idő jutott a családra. Persze mindig arra gondoltam, hogy mindent a családomért teszek, és milyen büszkék kellene legyenek rám, hogy ilyen jól haladok: esélyes vagyok a megyei tanácsosi listán, és talán a következő lépés már a parlament lesz.
Megszületett a kislányom, és a házasságom már romokban hevert. Ekkor eggyik napról a másikra felhagytam a politikával, választások előtt két héttem visszavontam a jelölésemet, abbahagytam a tanulmányaimat, és elhatároztam, hogy csak a lelkészi szolgálatnak és a családomnak akarok élni. El kezdtem ismét imádkozni, keresztyén könyveket olvasni, és reméltem, hogy megmenthetem a házasságomat. Imádságaimban magamra maradtam és nemsokára értesültem arról, hogy vállásnak nézek elé. Lányomat, akit nagyon szerettem, egy időre teljesen eltiltották tőlem. Hihetetlen volt de igaz: a varázs, a bámulat irántam, gyűlöletté vált. Kiraboltnak, megvetettnek és gyűlöltnek éreztem magamat. Az Úr azonban ekkor kezdett lehajolni hozzám. Igehirdetéseimnek kezdet ereje lenni, vonzotta a gyermekeket és a fiatalokat.
Ismét egyedül voltam, túl sok szabadidőm volt, és túl sokat olvastam. Túl sok olyan könyvet gyűjtöttem össze, amiért soha nem kellett volna pénzt adnom és soha nem kellett volna időt pazaroljak arra, hogy elolvassam őket.
A vállás után lehetőség adódott, hogy átmenjek egy nagyobb gyülekezetbe. Arra gondoltam, hogy jó ha új helyen új életet kezdek, de kisértett a gyülekezet anyagi helyzete is. Úgy mentem ebbe a gyülekezetbe, hogy egyszer sem kérdeztem meg, hogy vajon az Úr akarja-e, hogy oda menjek. Előző gyülekezetem, mindent elviselt: filozófiát, politikát, vállást, szerettek és támogattak. Az új helyen az emberek gyanakvóak, kritikusak, sokszor kimondottan rosszindulatuak voltak. Mindig a megtérésről beszéltem, de minden lepereget róluk. De magam sem jártam előttük jó példával. Törés volt az igehirdetéseim és a hétköznapjaim között. Hétközben most sokat dolgoztam, kertészkedtem, épitettem, gazdálkodtam, állatokat tartottam, ami irigységet keltett az emberekben. Az ifjuság eleinte érdeklődött az igehirdetések és bibliaórák iránt, de később elszéletdtek. Több ember is körém csatlakozott, de nem az evangéliumért, hanem inkább presztizsből, vagy anyagi számitásból és ez a többieket elszigetelte és ingerelte.
Egy idő után nagyon magányosnak éreztem magamat. Ekkor megismerkedtem egy falúbeli lányyal. Nagyon ragaszkodó lány volt, habár nem bálványozott soha, mint mások. Ez egy kicsit iritált is és arra gondoltam előbb utóbb úgy is szétválnak útjaink, hiszen egyre jobban rájöttem, hogy nem sok közös dolog van bennünk. Meglepett, hogy hajlandó volt imádkozni velem és kezdte olvasni a Bibliát is. Mindenki le akart beszélni arról, hogy ezzel a lánnyal valamilyen viszony is kialakuljon köztünk, nem is beszélve arról, hogy elvegyem feleségül. Egy este azonban meghivtak vacsorázni, és akkor a nagytatája, akivel lakott egyenesen nekem szegezte a kérdést: mi a szándékom az unokájával? Ez a kérdés meglepett és valami kitérő választ adtam, de éreztem, hogy óvatosnak kell lennem. Abban az időben nem vágytam házasságra, sőt rettenetesen féltem a házasságtól, minden kapcsolattól, ami aláirást igényel. De ugyanakkor nagyon hiányzott a kislányom. Mindig róla beszéltem. Nem házasságra, nem feleségre, csak gyerekekre vágytam. Az egész életem egy nagy kavalkád volt. Egy kis keresztyénség, fűszerezve filozófiával, pszihológiával és politikával, igehirdetés és anyagiasság. Nem volt elég az előző csapás, még mindig nem gyógyultam ki a liberalizmusból. A tisztaság, önmegtartóztatás, ismeretlen fogalmak voltak számomra. Gyakorlatilag belekényszerültem egy újjabb házasságba, és úgy éreztem, hogy vége van minden kilátásomnak, tervemnek. Régebben még az egyetemet végezett lányokat is lenéztem, és feleségem nem is fejezte be az iskolát. Ezt a gyülekezet is egyre jobban éreztette, noha kértek, hogy maradjunk ott és ne menjünk el más gyülekezetbe. A feszültség egyre nőtt és elkezdtem egyre több alkoholt fogyasztani. Nem itasodtam meg, de rendszeresen ittam otthon és egyre többet, kivált lefekvés előtt.
Két gyermekünk született egy fiúnk és egy lányunk, és egyre több ellenségünk lett. Gyülekezeti tagok jelentéseket irtak az új püspöknek. Megüresedett a régi kicsi gyülekezet, és kértem a visszahelyezésemet, nagy gyülekezetből kicsibe: ez csak büntetés esetén szokott előfordulni.
Igy telt el sok feszültség és vesződség között tiz év a lelkészi szolgálatomból, és harminchárom év az életemből.
 
A 2006-os év utolsó napját hivő barátainkkal töltöttük: egy családdal, akik abban az évben veszitették el kilenc éves gyermeküket. Szomorú volt ilyen szempontból velük együtt visszatekinteni az elmúlt évre, ezért igyekeztem a következő évre terelni a szót. Mit szeretnénk a következő évtől? Sok szilvesztert eltöltöttem úgy, hogy egyáltalán nem érdekelt, mi is lesz az életemmel a következőkben: megvoltam elégedve mindennel ahogy volt. Most azonban változást vártam. Azt mondtam a feleségemnek és a barátaimnak, úgy érzem ebben az évben nagy változások lesznek az életünkben. Nem tudtam, hogy milyen változások, de a régi életemet teljesen értelmetlennek éreztem. Eltelt tiz év a lelkészi szolgálatomból és úgy éreztem, az Úr semmiben nem vette hasznomat: alkalmatlan, használhatatlan eszköznek bizonyúltam.
Szilveszter este a János 3 alapján, arról prédikáltam, hogy újjá kell születnünk. Nem csak hiveimre értettem ezt, hanem magamra is: elsősorban magamra. Az Úr új esélyt ad nekünk: éljünk vele. Az év első napján, a Római levél tizennegyedik része alapján, arról beszéltem, hogy nekünk teljes szivvel az Úrnak kell élnünk. ?Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk?. Ez volt a kezdet.
Ekkor már éreztem, hogy az Úr elezdte egyengetni számomra a megtérés útját. 2006 augusztusában egy nagy összejövetel volt a falúnkban és megkértek, hogy a megnyittón prédikáljak. A találkozón sok politikus is résztvett, akik az unios csatlakozást dicsőittették. Emlékszem engem is meglepett az, amiről akkor prédikáltam. Arról beszéltem, hogy lényegében csak kétféle vallásosság van: Az egyik az, amikor olyan Istent csinálok magamnak, amilyen nekem tetszik, akár az antik pogányok tették, a másik pedig az, amikor a következményektől nem félve, magam alakulok Istenhez és elkezdek olyan életet élni, ami Neki tetszik.
Egy másik igehirdetésben Péterről beszéltem, akit megfed az Úr, sőt sátánnak nevez, mert nem Isten szerint gondolkodott. Emlékszem azt mondtam: Ideje lenne félretenni saját gondolkodásunkat és megtanúni Isten szerint gondolkodni, mert ha nem, semmi közönk nincs Krisztushoz.
2oo6 karácsonyára készülve, Zakariás énekéről prédikáltam. Nagyon meglepett és sokat elmélkedtem a következő igén: ?..megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban...? Kiváltképpen a szentségben való szolgálat lepett meg és kezdett el foglalkoztatni. Régebben mindig átsiklottam ezen.
Akkoriban volt egy kis tanyánk a falú szélén. Nem volt messze a parókiától, kerékpárral is néhány perc alatt ott voltam. Szerettem délutánonként kimenni a tanyára. A tanya körül volt egy kis akácerdő, mellette egy legelő, madarak és főként csend. Mielőtt megvettem  egy öreg házaspár lakott ott. Többször meglátogattam őket, igét olvastam, beszéltem nekik az igéről és imádkoztam velük. Az idős emberek meghaltak és a gyermekeik eladták a kis roskadozó épületeket.
Eleinte csak a természetben gyönyörkdtem mikor kimentem: szerettem a nyugalmat és a csendet. Később rájöttem, hogy kitűnő hely az imádkozásra. Izsákról olvassuk, hogy estefelé kiment a mezőre imádkozni. Gen 24, 63 Én is igy jártam ide, délutánonként, estefelé, imádkozni. Isten elé vittem godjaimat, vágyaimat, magasztaltam, dicsértem az Urat: örültem a vele töltött időnek. Mindig megkönnyebülve, feltöltődve és megbékélve jöttem haza a tanyáról. Ahogy haza értem azonban, a gondok a terhek ismét a nyakamba zúdúltak: a család, a gyülekezet, az iskola, ahol tanár voltam, és a falú valós és valótlan terhei is.
Nem tudom miért, de egyik nap, ott kint a tanyán, kűlönös vágyat éreztem az Úrral való közösségre. Olyan szeretetet éreztem iránta, ami addig nem volt megszokott számomra. Mindaddig csak azon mesterkedtem, hogyan tudnék közelebb férkőzni hozzá, hogyan tudnám meggyőzni, hogy segitsen engem gondjaimban, terveim, vágyaim teljesülésében. Azon a bizonyos napon megálltam ott a tanya csendjében és mintha megszünt volna körülöttem a világ, csak arra öszpontositottam, hogyan tudnám kifejezni minél erőteljesebben, hogy szeretem őt. Még a helyre is emlékszem ahol álltam. Azt mondam: Uram itt vagyok, teljes szivemből szeretlek téged. Itt van az elrontott, bűnös életem, vedd a kezedbe és formáld át olyanná, amilyenné te szerenéd, hogy legyek. Tévelygek Uram, nem látom az utat: kérlek Uram te mutasd meg az irányt. Mutasd meg Uram, hogy kell éljek, mi a te akaratod az életemmel, és én telejesitem az akaratodat, bármibe is kerül ez nekem.
Nehéz ezt körülirni, de ez után az imádság után kezdtem érezni, hogy valami elkezdődött az életemben, valami teljesen új. Egyre erőteljesebben kezdtem érezni, hogy az Úr valami újat akar kezdeni az életemmel. Éreztem, hogy szükségem van támaszra, testvérekre, olyan emberekre, akik szoros kapcsolatban élnek az Úrral és az ő ereje áthatja az életüket. Akkoriban sokat olvastam a gyülekezetépitésről és ezen belül lelki ébredésekről. Egyik könyvben arról olvastam, hogy amig európában az egyház egyre hanyatlik, afrikában és délamerikában ébredések vannak. Az ébredési területeken csodákról, jelekről, gyógyulásokról számoltak be. Szivem mélyén arra vágytam, hogy eljussak egy ébredési területre. Látni akartam, személyesen akartam megtapasztalni, hogyan munkálkodik ma is a csodák Istene, akiről a Bibliában olvastam. A teológián meglehetősen liberális, a Szentirással szemben kritikus, kételkedő szemléletet oktattak nekünk. A csodákat szimbólikusan magyarázták, mint valami kialációkat, amiből tanulságokat vonhatunk le. Egy adott pillanatban, teológiai tanulmányaim befejeztével, arra a meggyőződésre jutottam, hogy vagy minden úgy van és pontosan úgy történt, ahogy a Szentirás tudósit, vagy kitaláció és hazugság az egész: nincs köztes út. Vagy hiszem a Bibliát a legkissebb részletik vagy hagyom az egészet és felvállalom, hogy ateista vagyok. A gondom csak abból adódott, hogy ha minden igaz, akkor ma is ugyanúgy meg kell történjen minden, mint akkoriban. Ugyanazok a csodálatos esetek kell megismétlődjenek és mi Isten emberei ugyanúgy kell éljünk, mint régiek: mint Ábrahám, Mózes, a próféták és az apostolok. Sajnos nem ismertem ilyen embereket. Sok keresztyént ismertem, de mindegyiknek az élete távol állt a biblia embereinek az éltmódjától.
Kezdtem imádkozni, hogy ha még vannak olyan emberek a földön, manapság, akik úgy élnek, ahogy Isten embereiről olvastam, akkor mutassa meg az Úr nekem ezeket az embereket, hogy lássam őket, és hogy én is olyan legyek mint ők.       
Egy istentisztelet után, egy addig ismeretlen hölgy, megkérdezte mikor jöhet el hozzám, hogy beszélgessünk. Akár most is ? válaszoltam. Bejött és elmondta, hogy úgy érzi, hogy hozzám kellett jönnie, hogy imádkozzak érte, és hogy tanácsot kérjen tőlem. A napokban indul Afrikába és szeretné ha imádkoznánk, hogy az Úr őrizze meg a hosszú úton, de szeretné hallani az én véleményemet, hogy szerintem jó-e, hogy oda megy. Én semmit nem tudtam arról a helyről, ahova menni szándékozott, ezért kérdezni kezdtem: honnan hallott a misszióról, mi inditotta, hogy oda menjen, mit fog ott csinálni? Elmondta, hogy halálos beteg és az orvosok nem tudnak rajta segiteni. Egy nap, amint kétségbeesve, depressziós állapotban feküdt a korházban, belépett egy hölgy a korterembe és mikor látta, hogy milyen szomorú megkérdezte tőle nem szeretné-e ha imádkozna vele. Jól eset neki, hogy valaki töródik vele és elbeszélgettek. Ez a számára is ismeretlen hölgy ajálta neki, hogy menjen el Délafrikába, arra a bizonyos misszióra, mert ott imádkoznak ilyen kilátástalan esetekért és az Úr sokakat meggyógyitott. Ez az ismeretlen gondoskodott minden részletről, még a repülőjegyet is ő fizette ki számára.
Amikor a gyógyulásokról hallottam, biztattam menjen el. Megkérdeztem van-e fényképezőgépje, és miután megtudtam, hogy van, megkértem készitsen minél több felvételt, mert mindenre kiváncsi vagyok, ami ott történik. Aztán imádkoztunk.
Akkor még nem értettem, hogy mindezt az Úr készitette elé számomra. Mielőtt indult volna ez az ismeretlen, megkértem, ha majd ott lesz Afrikában, kérdezze meg, hogy én elmehetnék-e oda. Úgy éreztem, nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget.
Még aznap kezdődött a gyülekezetünkben az imahét, amit evangelizációs alkalmakként használtunk a gyülekezetben. Nyolc napon át, más-más igehirdető és csoport szolgált. Áldott alkalmak voltak, de a végére kissé elfáradtam. Hétfőn szabad voltam az iskolából és azt terveztem, hogy jól kialszom magamat. Reggel korán, csöngött a telefon. Új ismerősöm volt Afrikából. Azért hivott, hogy elmondja, hogy éppen egy lelkész-konferencia lesz  a misszión és ha el szeretnék menni, szivesen küldenek meghivót. Fáradságomban, álmosságomban eleinte tétováztam, túl hirtelen és váratlan volt, de végül azt mondtam, hogy elmegyek. Megigérte, hogy a részletekkel majd még jelentkezik.  
Másnap egy ismeretlen szám csöngetett a telefonomon. Kiderült, hogy Svájcból hiv valaki az afrikai úttal kapcsolatosan. Részletesen tudatta mire van szükségem a vizumhoz, hova kell menjek, hol kell a repülőjegyet beszerezzem és hogyan jutok el a misszióra, Afrikába. A telefonbeszélgetés közben kért meg a feleségem, kérdezzem meg, hogy ő jöhet-e. Ő is el akart jönni. Egy útra volt pénzünk, de kettőre nem. De tudtuk, ha az Úr akarata, hogy jöjjön, idejében ki fogja rendelni a pénzt is. Néhány héttel később, mindketten, ott voltunk Afrikában, a Kwasizabantu misszión.    
 
   
Első este elvittek egy közeli farmra vacsorázni. Már sötét volt, úgyhogy nem sokat láttunk a farmból. Az udvaron sok ember volt, többféle nemzetből. Finom vacsorát kaptunk, kellemes volt a levegő, és kezdtem megismerkedni más emberekkel, akik ugyancsak a lelkészkonferenciára jöttek. Ott ismerkedtem meg a romániai csoport tagjaival, valamint a romániai misszió igazgatójával.
Vacsora után felállt egy idős ember, és rövidnadrágban, nyárias öltözetben, vette a bibliáját és kezdett prédikálni. Megtudtam, hogy a misszió igazgatójának a bátyja. Igehirdetése egyszerünek tűnt, mintha csak közvetlenűl magyarázott volna valamit. A szántóföldben elrejtett kincs példázatáról beszélt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a példázat akár prófétikus is lehet az életünkre nézve: Ha megtalálod a kincset, hazamész, eladod mindenedet és eljössz, hogy tied legyen a kincs.
Másnap, amint beléptünk a hatalmas auditóriumba, kiderült, hogy nemcsak lelkészkonferencia lesz, hanem egyben a zuluk közti ébredésnek a negyvenedik évfordulóját is ünnepeljük. Aznap volt éppen Erlo Stegen, a misszió igazgatójának a születésnapja. Akkor láttam Erlo Stegent először. Amikor bejött az auditóriumba, mindannyian felálltunk és egy énekkel köszöntöttük. Röviden megköszönte a kösöntést, de nem sokat törődött a születésnapjával. Azonnal rátért a témára. Arról beszélt, hogy ha valaki jobban szereti apját, anyját, a feleségét, gyermekeit, mint az Úr Jézus, az nem méltó a mennyeknek országára. Sok igehirdetést hallottam már, én magam is már valószinűleg több százszor, vagy akár több ezerszer prédikáltam, de ilyen erőteljes igehirdetővel még soha nem találkoztam. Úgy éreztem, hogy elsodor ennek az embernek a prédikációja.
A konferencia alatt más igehirdetők is beszéltek. Egytől-egyig az igehirdetések tele voltak tűzzel. Azt kivántam, bárcsak egyszer én is igy tudnék prédikálni, ilyen hévvel és erővel. A feleségem is megjegyezte: ez az igazi igehirdetés.
Az egyik téma kűlönösen megragadott: Isten szentsége. Teológiát tanultam, lelkész voltam már tizedik éve, sok konferencián résztvettem, de még soha senkit nem hallottam Isten szentségéről beszélni, és érdekes, hogy a több ezer kötetes könyvtáramban sem volt egy ilyen témájú könyv. Ebből kifolyólag sok szó esett a szentségtelenségről, a bűnről, a tisztátalanságról is. Egyre inkább érintve éreztem magamat. Tudtam, éreztem, hogy sok minden nincs rendbe az életemmel, de mindeddig nem tudtam pontosan, hogy mi is a baj, és a kiútat sem láttam a nymorúságomból. Ahogy teltek a napok, egyre világosabban láttam, hogy a bűneim elválasztanak Istentől, akit én ugyan szolgálni akartam, csak éppen erőm nem volt ebben a szolgálatban. Tudtam, hogy gyermekkoromban használni tudott az Úr, áldás voltam másoknak, de most csak erőlködök, győzködöm az embereket prédikációimban, de nem hogy ők nem térnek meg, én magam sem érzem közel magamat az Úrhoz. Mindig az volt az érzésem, hogy ha elszólitana az Úr, felkszületlen kellene eléje álljak. Sokszor még imádkozni sem volt erőm, csak rettegtem, és rejtegettem félelmeimet. Ezek az igehirdetések még világosabbá tették számomra, hogy az életem, egyenesen a pokol felé tart. Mástrészt láttam az itteni emberek békességét, türelmét, szeretetét, lelki erejét, és mindezt kivántam magamnak.
Otthon a feleségemmel gyakran veszekedtünk. Általában türelmetlen és szeretetlen voltam hozzá, mindig nagy elvárásaim voltak vele szembe, de arra nem figyeltem, hogy neki mire lenne részemről szüksége. Ezek az ellentétek itt, afrikában sem tűntek el egyik pillanatról a másikra. Egyik nap felhivtuk a gyermekeinket és beszéltünk velük. A feleségem telefonálás közben elsirta magát, amiért én megszidtam, hogy ezzel csak fájdalmat okoz a gyermekeknek. Ebből kifolyólag egész nap nem szóltunk többet egymáshoz. Annyira megkeseritett ez az állapot, hogy imában megálltam az Úr előtt és azt mondtam: Uram, ha igy kell éljek továbbra is, ahogy eddig éltem, ha nem tudok megváltozni, akkor inkább ölj meg Uram, mert elegem van ebből a életből. Nem érdekel sem feleség, sem gyermekek, sem karier, semmi, csak hogy új életet kezdhessek.
Azt hiszem a feleségem is valahogy hasonlóan imádkozott aznap. Este kibékültűnk. Azóta nem emlékszek, hogy veszekedtünk volna.
A feleségem megkért, hogy beszéljek egy lelkigondozóval, mert szeretné mevallani a bűneit valakinek. Érdeklődtem ugyan, de nem siettem el a dolgot. Egyik nap azt mondta, ha ma nem megy el egy lelkigondozóhoz, hogy kitálalja egész addigi életét, úgy érzi, hogy a bűn megfolytja. Megbeszéltem és estére elkisértem az egyik lelkigondozóhoz. Kint vártam, amig minden bűnét megvallotta. Mikor ő befejezte én következtem a sorban. Napokkal azelőtt már készitettem magamnak egy listát. Ami eszembe jutott, mindent elirtam. Eleinte általánoságban vallottam meg a bűneimet, de igy is elég hosszú volt a lista. Egyes dolgokat azonban nem is lehetett általánoságban megvallani, rákellett térjek a tényre, kellett részletezzem, annyira nyomasztott a bűnösségem tudata.
A bűn szégyenletes dolog, és ha őszintén és maradéktalanúl megvalljuk a szennyes dolgainkat, nem tehetünk mást, csak szégyenkezünk. Piszkosnak, szennyesnek éreztem magam. Másrészt az örög éleszteni kezdte bennem a teológust: vajon jó volt, helyes volt, hogy igy kitálaltam egész múltamat egy idegennek, akivek ezentúl valószinűleg gyakran fogok találkozni? Akkoriban a herrnhuti Losungen szerint olvastam a bibliát. 2oo7 márciús nyolcadika volt. Aznap estére a következő igehely volt kijelőlve. ?Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket és megtisztit bennünket minden gonoszságtól.? 1Ján 1,8-9  Rég nem beszélt az Úr ennyire világosan hozzám az Ő iéjéből. Oda is irtam az igehely mellé az akkori dátumot, hogy mindig emlékezzek, mennyire megvilágositott és megvigasztalt az Úr azon az estén. Azon az éjszakán furcsát álmodtam. Eleinte nem sokat adtam az álmokra és most sem szeretem túlhangsúlyozni az álmok jelentőségét. Álmomban az én bűneim, amit én addig titokban tartottam, az egész gyülekezet előtt lelepleződtek. Az emerek mindig látták azt, amit én azt gondoltam, hogy csak titokban történt. De most azt is tudta mindenki, hogy én a bűneimet világosságra hoztam és megtagadtam őket, elszakadtam tőlük, és teljesen megváltoztam. Álmomban egy idős asszony azt mondta nekem: mit gondolt tiszteletes Úr, nekünk egy bűnös papra van szükségünk?
Eleinte azt gondoltam, hogy ha egyszer megvallottam a bűneimet, minden elmondtam, és csak figyelnem kell arra, hogy valami vissza ne térjen az életembe a régi dolgokból. Alig telt el azonban egy nap, ismét eszembejutott egy adag a múltból. Elmentem és azokat is megvallottam. Minél inkább erősödött bennem a vágy, hogy a bűneimtől megtisztuljak, egyre mélyebb békességet éreztem magamban és egyre jobban éreztem, ahogy új erő árad belém. Már nem is érdekelt maga Afrika. Nem törekedtem arra, hogy sokat lássak az országból, elmenjek a tengerpartra vagy a rezervátumba, hanem csak a misszió, az emberek életmódja, az igehirdetések üzenete, egyszóban: csak az ébredés érdekelt. Rövid idő alatt néhány könyvet kiolvastam, amit az ébredésről irtak. A bibliát is másként kezdtem olvasni: nem tudtam betelni az igével, és ahogy olvastam éreztem, hogy az Úr szól hozzám az Ő igéjében. Az imaéletem is megváltozott. Vágyakoztam, minél több időt tölteni imádsággal, és elkezdtem imádkozni másokért is.
Három dolog nyűgözött le a misszión: Elsősorban az emberek életmódja. Ilyen békességet még sehol sem tapasztaltam. Generációk együtt éltek: nagyszülők, gyermekek, unokák, vők, menyek, sok család is egy födél alatt, teljes harmóniában, békességben, csendben, boldogan. Ilyent korábban sehol sem láttam. Addig azt gondoltam, hogy ha a fiatalok összeházasodnak, feltétlenűl el kell költözzenek otthonról, mert lehetetlen, hogy ne legyenek surlódások az idősebbekkel. A férfi el kell hagyja, apját és anyját, és ragaszkodnia kell a feleségéhez. Erlo Stegen házában kilenc család lakik egy fedél alatt, rengeteg onoka, és én addig olyan csendes, békés házat mint az övé, sehol a világon nem láttam.
A második dolog, ami meglepett, hogy ezek az emberek csendes, békés, szelid emberek, barátságosak, de keveset beszélnek. Nem jár a szájuk ha kell, ha nem. De amikor kiállnak az emelvényre, hogy prédikáljanak, akkor nem tétováznak: beszédüknek ereje, autoritása van.
A harmadik dolog, ami kezdettől érdekelt, az a betegekért való imádság volt. Nem tudtam mi a nyitja, hogy valaki imádkozik és meggyógyulnak a betegek. Velem is történt, hogy imádkoztam valakiért és az Úr meggyógyitotta, de tudtam, hogy nem az én imám miatt, vagy egyáltalán nem miattam történt. Inkább valami véletlen, valami megelőlegezett kegyelem volt, amit távolról sem érdemeltem meg. Imádkozni valakiért, kűlön hivatás és kiválasztás kell az Úrtól és nagy felelőség. De a gyógyulás nemcsak az imádkozótól függ. A misszión a betegeket arra biztatják, hogy tisztuljanak meg lelkileg. Vallják meg a bűneiket és kezdjenek új életet Krisztussal, és ez az új élet, maga az Úr hozza a gyógyulást. Ahogy Jakab irja: ?Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok?. De igy folytatja: ?Nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének.? Jak 5, 16 Nagy ereje van azoknak, akik tiszta kezet és tiszta szivet tudnak felemeni az Úrhoz.
Két hét után hazamentünk a misszióról, de cseppet sem szakadtunk el a missziótól. Csak egy dolog foglalkoztat azóta is: az ébredés. Ébren lenni a bűnnel szembe, hogy semmi ne kerüljön közém és az Úr közé, és ébrem lenni Krisztusban, hogy használjon, hogy másokat is ébreszgessek. Ebben a szolgálatban szeretnék elmélyülni, égni, lángolni az Úrért, migcsak teljesen el nem égek: hogy Ő legyen minden mindenekben.

Áldott legyen az Úr, azért, amit tett az én és a családom életével! 

**************************************************************************************************************************************

 

 
Egy nő nagyszerű hivatása
 
Amikor egy nő, azaz egy feleség hivatására gondolok, elsősorban a férje iránti felelőségét tartom szem előtt. Ha egy asszonynak a férjéhez való viszony nincs rendbe, akkor az Úrral való viszonya sincs rendbe. Minden attól függ, hogyan éli meg a mindennapokat. És ha ezek a viszonyok nincsenek rendben, a gyermekek sem nőhetnek, fejlődhetenek lelkileg egészségesen. Mindennek kövekeztében az egész családi élet veszélybe kerül. Ezért gondoltam arra, hogy vizsgáljuk meg ezeket a viszonyokat a Szentirás fényében.
Olvassuk el a következő bibliai részeket:
Efézus 5, 22
Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek...
Kol 3, 18
Ti asszonyok engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. 
 
Ha mi keresztyéneknek tartjuk magunkat, akkor ahoz kell tartsuk magunkat, amit az Úr elrendelt nekünk, ahogy az Úrban illik. Hogyha ez igy van az életünkben, akkor ezt azzal kell kezdjük, hogy engedelmeskedünk a férjünknek.
 
1 Péter 3, 1-6
Ugyanigy, ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogyha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta magaviseletetekre. Ne a kűlső disz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy kűlönféle ruhák felöltése, hanem a sziv elrejtett embere, a szelid és csendes lélek el nem múló diszével: ez értékes az Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, igy diszitették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt.
 
Ez a bibliai rész, kétség kivül ránk, asszonyokra, feleségekre vonatkozik, és minden valószinüséggel, ez a kulcsa annak, hogy az Úr beszélni tudjon hozzánk. Manapság sokat viccelődnek a világban a házasságról: arról, hogy az asszonyé mindig az utolsó szó. Sokan nagyon könnyelműen veszik a házasságot. Az Úr azonban úgy beszél a házasságról, a keresztyén mivoltuknról és egész földi életünkről, mint egy kiváltságos hivatásról. És ha mi asszonyok valóban azt akarjuk, hogy ez a hivatás kiváltságos legyen az életünkben, akkor ? úgy érzem ? azzal kell kezdjük, amivel az Úr kezdi: hogy enedelmeskedünk és csendben tudunk maradni.
Lehet erre egyesek azt mondják: ez lehetetlen. Az én férjem mindig olyan ötletekkel áll elő, ami teljesen értelmetlen. Lehet, hogy ezt sokszor nem modndjuk ki, de ezt gondoljuk. Szeretném ha megjegyeznétek a következő dolgot: Az Úr nem tud, minket asszonyokat megáldani, ha mi ilyen elitélő gondolatokat táplálunk férjeink iránt. Mit gondol rólad az Úr, ha te lenézed és megveted, azt a férfit, akit az Úr föléd rendelt, hogy te alávesd magadat az ő akaratának.
Állitom, hogy ha a férjünk mond nekünk valamit, megkér minket valamire, akkor mi minden igyekezetünkkel azon kell legyünk, hogy az ő akaratát teljesitsük. Lehet, hogy nem a legbölcsebb dolog, amit kér tőled, vagy a legjobb dolog, de a te engedelmességet, ennek ellenére, áldássá lesz számodra. Az igazság az, hogy a te engedelmességed által tudod megnyerni őt, hogy a te engedelmességed által, ő is áldásban részesüljön. Lehet, hogy neked sokkal jobb ötleteid vannak, te jobban el tudnál mindent intézni, de a hallgatásod és az engedelmességed lesz mégis az áldás. Ha tudsz igy engedelmeskedni, és meg tudsz ennyire alázkodni, és egyszerűen teljesited, amit a férjed mondott, lehet, hogy ez lessz a nagy változás az ő életében, mert egyáltalán nincs szokva ahoz, hogy te igy viselkedj, annyira, hogy sokkolja az egész: de áldás származik mindebből. Az Úr ezáltal úgy meg tud áldani téged, ahogy azelőtt sohasem tapasztaltad: mert ez az út, amin az Úr akar vezetni minket. Igy kell megnyerjük a férjeinket.
Nem csak azoknak szól ez, akiknek a férje még nincs megtérve. Mi asszonyok, naponta meg kell nyerjük a férjeinket: azokat is, akik követik az Urat. Kedvükben kell járjunk, mert a Szentirás ezt irja elő nekünk, és mi kell engedelmeskedjünk Isten igéjének. Az által, hogy engedelmeskedünk férjeinknek, tulajdonképpen az Úrnak engedelmeskedünk: mert az Úr parancsolja ezt nekünk. Ezzel kezdődik a mi szolgálatunk.
Hadd hangsúlyozzam, hogy nem is szóval kell engedelmeskedni, nem beszédben, hanem tanuskodjanak mellettünk a mi cselekedeteink, magaviseletünk, viselkedésünk. Az ilyen szelid és csendes sziv tetszik az Úrnak.   
A kórus ezt énekelte: ?Mi az evangéliumot hirdetjük. Hol vannak a fiatalok, a fiúk, a lányok? Hol vannak az apák és anyák? Hol vannak a házas asszonyok?? Hol vagyunk tehát mi, akik annyira felemeljük a házasság standardját, hagy ha a világ lát minket, akkor azt mondja: ilyen életmódot akarok én is, ilyen házasságot kivánok magamnak. Ez a módja annak, hogy mi hirdessük az evangéliumot. Lehet egyesek azt mondják magukban: én nem mehetek prédikálni, vigyáznom kell otthon a gyermekekre, túl sok a dolgom. Az Úr azt várja el tőled, hogy a házasságod, a te viszonyod a férjedhez legyen a te bizonyságtételed, a te igehirdetésed. Ő azt akarja, hogy a te férjed iránti engedelmességedben látszodjon meg az, hogy követed Őt.
Mergtörténhet az, hogy a férjed megkér valamire, és te nem mondasz rá semmit, ő elmegy munkába, de amikor jön a barátnőd, kitálalod a férjed iránti összes ellenvetésedet neki. Megteszed ugyan, amire kért a férjed, mégis sugárzik belőled az ellenszegülés. 
A mi feladatunk az, hogy segitőtársai legyünk a férjünknek, hogy épitsük őt, és hogy magasra emelve tiszteljűk mások előtt is. Hogy ha valaki hozzád jön és valamit mond neked a férjedről, hadd tudja: ez előtt az asszony előtt nem mondhatok semmi rosszat a férjéről, mert ő magas fokon tiszteli a férjét. Milyen benyomása lesz egy személynek a te férjedről, amikor te beszélsz róla. Lehet, hogy nem mondasz semmi rosszat, de az arcod megvetést, lenézést sugároz, vagy a cselekedeteid ellenkezést bizonyitanak.
Ez tehát az Úr akarata, hogy igy viszonyuljunk a férjünkhöz. Azt kérdezem: ez szerint élünk mi? Fel tudjuk mi úgy magasztalni a férjünket, hogy mások csodálják a mi iránta való tiszteletünket, és ebből kifolyólag ők is tiszteljék a mi férjünket? Látszik-e, kiérződik-e a mi életünkből, hogy mi soha, semmilyen körülmények között, nem beszélnénk a férjünk háta mögött? Tudunk-e olyan asszonyok lenni, akik soha nem kissebbitik a férjüket? A mi hivatásunk egy nagyszerű, kiváltságos hivatás: hogy megnyerjük a férjünket, tiszteljük és felmagyasztaljuk mások szemében.
Ha egy férj azt hallja, hogy rosszat mondasz róla másoknak, hogyan nyered meg őt? Ha te pletykálsz másokkal a férjedről, ezáltal megnyered őt és nap, mint nap közelebb kerül ő ezáltal az Úrhoz? Mi segitőtárs kell legyünk a férjünknek, minden szavunkkal, egész magatartásunkkal segitségére kell legyünk. Amikor fáradtan tér haza a munkából, segitségére vagyunk neki? Olyan asszonyok vagyunk, akik, ha hazatér a férjünk, frissességet árasztunk, már ahogy bejön az ajtón? Ezáltal bátorságot és új erőt kap, hogy folytassa a munkát, amit végez. Vagy mihelyt belép az ajtón elárasztjuk őt minden panasszal: a gyermekekről, az ételről, ami odaégett, a szomszédokról, mindenről, ami körülvesz minket csak panaszkodunk. Férjünk valószinüleg amúgy is megterhelten jött haza, és ahelyett, hogy könnyitenénk a terhén, még rárakunk mi is egy adagot. Ahelyett, hogy felemelnénk, még mélyebbre taszitjuk. Milyen jó lenne, ha a férjünk már előre tudná, ha haza jön, mi felemeljük, erősitjük, bátoritjuk, általunk közelebb kerül az Úrhoz.
A Biblia egy példát emlit, Sára példáját, aki egy istenfélő asszony volt. Ha erre a példára gondolok, valami megragad engem, egy kis dolog, de figyeljük meg milyen nagyszerű dolog ez. A Biblia egy olyan könyv, amely feltárja az emberek életét: leirja a jó dolgokat, de ugyanakkor a rossz dolgokat is az emberek életéről. Ha valaki valamit titokban tett, a Biblia kiteregeti azt az egész világnak, hogy mindenki láthassa. Amikor azt kérte az Úr Ábrahámtól, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot, Ábrahám engedelmeskedett az Úrnak: vette a fiát és elindult. Nem halljuk egyszer, ebben a történetben, hogy előbb megbeszélte az egészet a feleségével, Sárával. Nem kérdezte meg Sárától: mit gondolsz, jó ötlet ez vagy sem, mert ezt mondta az Úr? Egyszerüen elindult és tette, amit az Úr mondott neki. A felesége úgy is visznyulhatott volna ebben a helyzetben, hogy ellenszegül az Úrnak, és ezálta eltántoritja Ábrahámot, a férjét is attól, hogy engedelmeskedjen. Mondhatta volna Sára: hogy veszi magának azt a jogot, hogy vegye és feláldozza az én fiamat? Sára nem tett ilyent. Ábrahámnak kűlön áldás volt az, hogy nem kellett megossza Sárával ezt az egésszet. Meg kell mindig mondja nekem a férjem, hogy mit tesz? Kell nekem mindig tudni, hogy miben jár a férjem? Hogyan hozhat, olyan döntéseket, ami a saját gyermekem életébe kerül? Hát nem az én gyermekem is ő? Sára hallgatott. Meghajolt a férje akarata előtt. Ez a csendes és szelid sziv volt az, ami tetszett az Úrnak.
Hadd nézzünk bele a saját életünkbe. Ha a férjem valamit megtervez, kell én föltétlen tudjak arról, amit ő tenni akar? Ha elmegy valahova a férjem, kell én mindig tudjam, hogy hova ment? Követelem én magamnak ezt a jogot? Vagy kiváltságnak érzem azt, hogy megálljak az Úr előtt és ezt mondjam: Uram nem tudom hol van a férjem, de kérlek légy vele, és örizd meg őt, hogy veled járjon, és áld meg őt és tedd áldássá mások számára is. Ha igy tudok viszonyulni, akkor ha haza tér, egy olyan személyel találkozik a személyemben, aki segitségére van. Vagy ha hazajön a férjem, ha nem mondta meg nekem hol volt, akkor, annyira haragszom rá, hogy nem is akarok beszélni vele. Olyan képet vágok, hogy már csak az ábrázatom lelombozza és megfárasztja lelkében a férjemet, ahelyett hogy támogatnánk őt.
Hadd vigyük a mi férjünket az Úr elé és tegyük fel őt az Úr oltárára, hogy az Úr úgy haszálja, és úgy mukálkodjon általa, ahogy Ő akar. Bárcsak megszabaditana az Úr, attól, hogy rossz gondolataim támadjanak a férjem iránt, hogy gyanakodjak feleslegesen rá.
Mi mindent előre megtervezünk és előre tudjuk, hogy kell tenni, de hadd legyünk csendben és várjunk az Úr döntésére. Csak ezáltal tudjuk azt tenni, ami kedves az Úrnak, és csak igy lehetünk hasznos eszközök az Úr kezében.
Manapság tömegesen válnak el emberek, és alig lehet olyan otthont találni, ahol harmónikus viszony van férj és feleség között. Ez a helyzet a világban, de sajnos még a keresztyén családokban is ritka a jó viszony a felek között. Éppen ezért nevezem kivátságosnak a mi hivatásunkat, mert úgy kell élnünk, hogy eljöjjenek hozzánk a szomszédok, hogy megkérdezzék: mi a titka a ti viszonyotoknak? Mi a titka, annak, hogy köztetek harmónia van? És el kell tudd mondani: az én titkom Krisztusban van. Ilyen módon lesz lehetőséged, hogy bizonyságot tegyél, hogy előbb látják a te életmódodat, és ezáltal lesz autoritása a te bizonyságtételednek. Hadd legyen tehát a mi hivatásunk egy kiváltságos hivatás, egy nagyszerű hivatás, olyannyira, hogy mindenhol azt mondják az emberek: ha akarsz látni egy mintaházasságot, egy igazán működő és Istentől megáldott házasságot, akkor menj és nézd meg azokat az embereket. Menj és tölts azokkal az emberekkel egy napot, vagy egy hetet, menj és nézd meg, hogy beszél az az asszony a férjével, hogyan viszonyul a férjéhez, és már maga ez a tény is áldás lesz számodra. Akkor majd nem kell panaszkodjunk, hogy nincs időnk prédikálni, nincs időm, hogy elmenjek és bizonyságot tegyek valakinek. Ha eleget teszünk ennek a hivatásnak, amire az Úr elhivott minket, mint férjes asszonyokat, és ha teljesitjük azt, amit az Úr ebben az állapotban elvár tőlünk, ha csendben tudunk maradni, ha csendes és szelid szivvel viselünk el mindent, akkor nyerjük meg Isten szivét, az Úr a mi oldalunkon lesz, és meg fogjuk nyerni a férjünket is.
Ez az állapot csak örömet tud eredményezni a családban. Mit látnak a mi gyemekeink tőlünk? Azt látják, hogy anya képes engedelmeskedni apának? Gondolom azt szeretnénk, ha egykor a mi lányaink Isten szerinti lányok lennének, olyanok, ahogy azt a Bibliában olvassuk. A lányaink rólunk veszik a példát. Azt szokták mondani: ?Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát!? Hadd legyünk jó példák a mi gyermekeink számára. Ha mindig arra törekszünk, hogy milyénk legyen az utolsó szó, akkor a lányunk is ilyen feleség lesz. Gyermekeink ugyanazokat a hibákat fogják elkövetni, mint amit tőlünk látnak, és nem lesznek képesek megnyerni a férjüket.